Segovia: Szóval visszatérve a kérdéshez, hogy mi is vitt a lánydeszkások reklámozása felé, saját rossz tapasztalataim is voltak. Nagyon egyszerűnek tűnik, de mikor egy skateparkban megkérdezik tőled, hogy te mégis mit keresel itt – hát az több mint furcsa. Rosszul esik, na. És úgy éreztem, ezt a feudalista helyzetet meg kell változtatni.

Aztán mikor lediplomáztam szociológiából, valahogy újra bennem volt ez a mozgalmi-forradalmi hangulat. Változást akartam, azonnal, nagy hanggal – ez lett az All Girl Skate Jam. Anyukám persze kérdezte diploma után, hogy ‘kislányom, és akkor most elmész egy klinikára dolgozni?’ Isten ments! Nekem sokkal határozottabb célom volt: egyenlő jogokat szerzni a deszkás lányoknak, hogy egy csaj se legyen lenéző froclizásoknak kitéve, ha gördeszkára áll.

Úgyhogy ezek mind-mind erőt adtak és inspiráltak, annak ellenére, hogy sokan figyelmeztettek: nem fogom tudni megvalósítani. Kezdetekben például jöttek a jóindulatú boardos fiúk: ‘ugyanmá’, van összesen három csaj, aki tud gördeszkázni, most mire vagy úgy oda?’ Próbáltak elbátortalanítani, de csak én legalább 50 deszkás lányt ismertem már akkoriban, és tudtam, hogy működőképes amit kitaláltam.

withitgirl: És tényleg, hiszen a gördeszka-iparág azóta felfedezte a lányokat. Ennyi év után visszatekintve, mik voltak a legnagyobb sikerek?

Segovia: Volt több is. Hatalmas dolog volt például megkapni a 2002. július 23-i New York Times címlapját. Nem a sportrovat címlapja, hanem az egész újságé. Erre már csak azt tudtam mondani, hogy hűha. Siker volt az is, hogy ezen a nyáron az X-Games meghívott nyolc deszkás lányt is. Ott voltunk, és minket figyeltek, és interjúkat kértek, és tudták, hogy nekem mi volt ebben a szerepem – csodálatos, szívmelengető dolog volt. A lányok végre megkapták azt a figyelmet és elismerést, ami már rég járt volna nekik. Keményen dolgoznak, fegyelmezettek, tehetségesek, ez az életük – és most végre mások is értékelték ezt.

withitgirl: Szerinted az All Girl Skate Jam milyen mértékben segítette a női deszkásközösség kialakulását?

Segovia: Úgy vélem, hatalmas szerepe volt benne. Az első verseny évében megalapítottam a Nemzetközi Női Gördeszkás Egyesületet (International Women\'s Skateboarding Association) is, hogy legyen valami kerete az egésznek, mert ezen kívül tulajdonképpen magunknak építettük a magunk kis valóságát ahogy kitapostuk az utat, de szabályozva nem volt semmi. Az IWSA pont erre van, a tagok időről időre összegyűlnek, figyelik és nyomon követik az eseményeket, egyfajta ellenőrzöttséget biztosítanak. Ahhoz képest, hogy az egész csak egy alapítványként indult, a dolgok lavinaként nőttek, ma már edzőtáborok, versenyek, mindenféle szervezés is beletartozik a munkába. Szóval akár nyugodtan hátra is dőlhetnék, elértem amit akartam, de ha jól megnézzük, ez még csak a kezdet…

withitgirl: Honnan fakad mindaz az energia és elhivatottság, amit a női gördeszka megismertetésébe fektetsz?

Segovia: Hmm, talán a világ legjobb női deszkása, Cara-Beth Burnside oka; ő a legjobb barátom, és elkeserített, hogy tehetsége ellenére mennyire nem ismert és elismert. Elsőre úgy gondoltam, fotókkal segíthetek – megtanultam hát fényképezni. Elképesztő, hogy ott van egy ilyen csodálatos, inspiráló sportember mint Cara-Beth, és senki még csak annyira se méltatja, hogy fotókat készítsen róla ahogy deszkázik. Aztán az én képeimmel több magazinhoz is elsétált, és 1995-ben meg is jelent az első. De valahogy ez sem indította egy újságot sem arra, hogy a saját fotósát kiküldje Carahoz. Egyszer kint volt egy fotós valamelyik parkban, és csak úgy foghegyről megjegyezte a rámpán bűvészkedő lánynak: ‘Ja, tényleg, Cara-Beth, felhívott valami deszkásmagazin, hogy kéne nekik valami csajos deszkás kép, csinálnál pár valamit, hogy lőhessek pár képet?’ Érted?? Az istennek se mondta volna azt például, hogy ‘hadd készítsek pár képet rólad a magazin számára’. Na ezen Cara úgy berágott, hogy azon nyomban leléptünk…