A következő tíz perc:
Úgy tűnt, az egész nem tart tovább tíz másodpercnél, de valójában jóval több volt annál: Gorio kiszabadította a fejemet én pedig sikoltozva szedtem a levegőt. „Megmentetted az életemet, megmentetted az életemet!”. Gorio később azt mondta, kicsit furcsa dolgokat is mondtam, de hát ez talán érthető. Én csupán az eufóriára emlékszem és arra, hogy magyarázom Goriónak, hogy megmentette az életemet. Gorio nem nagyon akarta vesztegetni az időt, mert a hely, ahol voltunk, még mindig elég veszélyes volt. Egy kis idő múlva Gorio kiszabadította a deszkámat és lecsatolta a lábamról. Közben véletlenül egy kis havat sodort az arcomba, amitől nem kaptam levegőt egy pillanatig. Újra rám tört a rémület és elkezdtem üvölteni, pedig csak egy maréknyi hó volt az arcomon. Aztán, mikor megnyugodtam, kicsit megijedtem, hogy most akkor végleg megörültem, vagy mi van.

A különös az volt az egészben, hogy a szemüvegem egyáltalán nem volt párás. Azt hiszem a pára elleni cucc, amit a belső meg a külső felületére kentem, működött. A sötétség pedig az agyamban létezett csak. Meg akartam ölelni Goriót, de Gorio csak maga mögött akarta hagyni az egész szurdokot és azt mondta, később is ráérünk az érzelgősségre. Vissza kellett másznunk ott, ahol lecsúsztam, mégpedig amilyen gyorsan csak lehetett.

A fejem még mindig kába volt az oxigénhiánytól. Semmi erőm nem maradt már, de a gondolat, hogy épp az imént menekültem meg egy teljesen reménytelen helyzetből és hogy most hazamehetek a családomhoz, éppen eléggé motivált. Semmiképpen sem akartunk még egy lavinát kockáztatni. Mikor végre biztonságos helyre értünk, Gorio elkezdte összerendezni a felszerelésünket, én pedig egyszerűen összeestem.

Húsz perc múlva már a parkolóknál voltunk.

Csak csóválom a fejem és próbálok választ kapni a kérdéseimre. Hihetetlenül boldog vagyok, hogy élek, hogy kaptam egy második lehetőséget, hogy a családommal lehessek. Bár megmagyarázni nem tudom, szomorúságot is érzek, mélyen, legbelül.

Gorio elmondta, hogy amikor látta, hogy elkap a második hullám, gyorsan egy biztonságos pontra ment és előszedte az ásóját. Azon a ponton, ahol utoljára látott, elkezdte szurkálni a havat, mígnem meglátta a kék kötéseket a hátizsákom tetején, nagyjából akkora helyen, mint egy tízcentes. Egy tízcentes! Ezután öt, vagy hat perc alatt kiásott.

Az ő élményei hasonlóan megrázóak voltak, mint az enyémek. Az egyetlen különbség az volt, hogy neki volt oxigénje. Egész végig azon járt az esze, hogy ha mégsem talál meg, hogyan fogja az egészet előadni Sarah-nak. Nem túl kellemes feladat az ilyen.

Sarah később azt mondta, nem lett volna mérges Gorióra. A saját döntéseim miatt kerültem bajba, úgyhogy rám haragudott volna inkább. Olyan sokszor játszottam már a halállal. Mielött megszülettek a gyermekeim, szükségem volt az adrenalinra, hogy érezzem, hogy élek. Ezt megkaptam a hegyekben, ahol bringáztam, csúsztam és más olyan sportokat éztem, amelyek közben legyőzhetetlennek érezhettem magam. Sokszor fájdalommal fizettem meg mindennek az árát, de bármennyire veszélyesen éltem is, a halál szele most érintett meg igazán.

November huszonnegyedikén, amikor ezt írtam, megfizettem a végső árat. Átléptem a határt, tehát a saját szememben halott voltam.

Még mindig túl közeli az élmény ahhoz, hogy meg tudjam mondani, milyen változásokat idéz majd elő az életemben, de hogy komoly változások lesznek, abban biztos vagyok. A családomat sokkal jobban szeretem, mint bármi mást. Jobban, mint a magányos túrákat, jobban, mint magát az életet. Goriónak, pedig, a családom és a magam nevében: köszönöm.

Bárki, aki ezt a cikket olvassa és gyakran jár veszélyes helyeken: figyeljetek a jelekre, mindenhol ott vannak! Csak tudni kell észrevenni öket. Gyakorolj, tanulj a gyakorlásból és használd fel a tanultakat. Mindig legyenek helyükön a megfelelő eszközök: adó-vevő, ásó és ami a legfontosabb: az eszed. Ami velem történt, csupán egy icipici baleset volt, a parkolótól egy kilométernyire. Több tonna hó is rám zúdulhatott volna, hogy tíz-húsz méter mélyre temessen, ahonnan soha az életben nem ásnak elő. A lavina elsodorhatott volna, át a fákon, mély szakadékokba.

Még mindig van néhány életem hátra abból a bizonyos kilencből, de azokat hosszú-hosszú időre tervezem beosztani.

A Mountainzone cikke alapján